Mostantól itt találtok meg:

http://leontopodium.wordpress.com/

Csóka

A pálmákkal körbevett kertben üldögélünk. Alig egy órája érkezett a repülő, nincs erőm kiszámolni hány órát ültünk gépen. Csepeti hawai ingbe öltözött, kezében a notebook-jával sétált ki a szálloda kertjébe. Thibi arca babapopsisimaságúra borotválva, ez ritka alkalom, ettől a gyermeki derű teljes ártatlanságában ül az arcán. Jött velünk még valaki, de erről egyelőre nem tudok beszélni. Olyan mélységes bűntudatom van amiatta, hogy elhívtam, és igent mondott, de erre majd visszatérek, ha már lehiggadtam.

A pálmákat hosszú percekig vizsgálom, langyos levegő zörgeti egymáshoz a leveleket és a tökéletes legyező forma elém idézi Egyiptomot és a fáraókat, ahogy a rabszolgák a forró napsütésben legyezgetik uraikat. De Egyiptom most olyan messze van.

Az érkezés okozta ijedtség megkíván egy jó Everest sört, Nepálban kizárólag a helyi specialitást fogyasztjuk. A Viktoriánus kort idéző kertben időzünk és ahogy már említettem én a pálmákat bámulom. Betudható ez a több, mint 24 órája tartó ébrenlétemnek, vagy annak, hogy valóban csodálatos növény.

Azonnal internet kell. Csepeti már a szálloda wifi-jén lóg és egy ismeretlen nővel hangosan telefonál. A mobilon nincs térerő. Az internet beteges, de időnként használható.

Kritikus szemmel vizsgálom a társaimat, tőlük is függ milyen lesz a következő három hét.

Különösen az az egy, akiről még nem tudok beszélni, ő aggaszt.

De ez itt Nepál. Csodálatos világ, ami bárkit képes megváltoztatni. Egy pillanatra elengedem a szorongást, és beszívom az ismerős illatokat. Az elegy, ami Nepál védjegye, ismeretlen, mégis ismerős adalékokból keverve.

Ledobáltam az utazás alatt megérlelt ruhadarabokat és máris rövidnadrágban vagyok. Thibi érthetetlenül mosolyog folyamatosan, Csepetinek még nem esett le, hogy megérkeztünk, téblábol céltalanul, és a Negyedik fölényes tekintettel mered körbe, enyhe fintor a szája szögletében, a kezem ütésre készen, ha bántani meri Nepált akár csak egyetlen szóval, az én Nepálomat...

Tegnap a fodrásznál, amíg várakozom, a papíros alapú notesz világot figyelem. A körmös, a fodrász, a kozmetikus fekete műbőr füzetbe vési be az egyeztetett időpontokat. Megfigyeltem, függésben vannak a naptárjuktól. Év végén már rohangálnak, hogy a következő évre időben, megfelelő minőségű noteszt vásároljanak (fekete borítás, és napi bontás)

Cipelik magukkal mindenhova, hátha épp az uszodában hívja a kliens. De nem is ez a legnehézkesebb az egészben. Vagyis nincs is semmi nehézkes benne, csak hát én a digitális világban élek és eltöprengek, miért nem elektronikusan kezelik a bejegyzéseiket, amit aztán elérhetnének mindenhonnan mindennel. Azt hiszem ezek a tünetei a foglalkozási ártalom nevű pszichoszomatikus betegségnek. Mert, csak a példa kedvéért, és azért mert nem tudom lelőni magamban a fantáziálást, a mobilon is megnézhetnék a bejegyzéseiket. Arról nem beszélve, hogy online jelentkezhetnének be a szépülni vágyók. Nem tudtam eladni az ötletemet a fodrásznak :)

Reggel kétszer indultam el otthonról. Feszülten és agresszíven érkeztem az edzőterembe, soha nem futottam ilyen erővel még. Mindennek megvan a jó oldala.

És Katival színházba megyünk ma este, Euripidész: Oresztész; a Nemzetiben. Majd elmesélem milyen volt.

Észrevetted már, hogy ha megfagy a lélek milyen nehéz felolvasztani újra? Bezárkózik és elérhetetlennek próbálja beállítani magát. Ilyenkor a szem megtagadja a bejutást. Nem akar a másik szemébe nézni. Egyetlen esélyed az, ha erőnek erejével rábírod a fagyott lelket, hogy a szemét rád emelje, a tekinteted bűvölete megtöri a jeget. Beszéltesd, hogy rád kelljen néznie, hogy ott tartsd minél tovább a tekintetét a tiédben. Fogd meg őt és mutasd neki, hogy rajta kívül létezik még másik lélek is. Két lélek így találkozik és olvasztja fel egymást. Ha találtál valakit, aki tudja hozzád az utat és a szemed össze tud kapcsolódni az övével, soha ne ereszd el, különben szépen lassan megfagysz.

a kép innen van: http://pichaus.com/+woman+black+white/

Valéria írt a korcsolyáról. Eddig soha nem vettem észre magamon, hogy ilyen mértékben kötődöm a sportomhoz.

Igazán az enyém, a lelkem mindent megkap benne. Már írtam róla korábban (léten kívül).  A szépség és az átélés. Felzaklatott ma, úgy igazán. Nem tudom ezt hányan érthetik, én magam sem nagyon. Csak azt tudom, hogy minden télen átélem ezt az égető honvágyat a jég és a korcsolya iránt.

Nem tudom hol olvastam ezt a mondatot, de megtetszett: "A szőlővesszőt a föld alá kell temetni, hogy friss hajtásokat hozzon- nekünk is változtatnunk kell az életünkön, ha azt akarjuk, hogy felfrissüljenek a gondolataink."

Miért olyan erős a 'haza' kötelék? Az emberek, akiket nap mint nap szidunk, a magyarság, amit sokszor lenézünk, és mégis itt vagyunk otthon. És ahogy öregszem egyre erősödik a szerelem a magyar nyelv iránt.

Milyen vágyat érzünk majd a Föld után, ha egyszer eljutunk élni más bolygókra? Akik bátrak voltak és elindultak Amerikába új otthont keresni nem mindennapi emberek. Ha éreztél már olyat, hogy nem találod a helyed, a szereped, akkor tudod miről beszélek. Ők nem csak új otthonba költöztek, de új hazába, új közösségbe és új nyelvbe. Tökéletesen mentes a komforttól. Az emberek nagy hányada belehalna, lelkileg.

Összezavar a nemzetközi jog higgadtsága mikor arról beszél, hogy ma már nemzetközi egyezmények védik az államok szuverenitását. Gondolom senki nem hiszi, hogy ezek az egyezmények a hatalomvágyat kitörölték a szótárból és valóban örökre a jelenlegi államhatárok merevednek be. A nagyhatalmak erősek, a kicsik mindig kicsik maradnak, így jön létre az egyensúly, az egyezményre nem értem mi szükség van.

Emberi ellenállás. Nehezen veszel rá bárkit a jobbításra. Nincs nehezebb annál, mint szeretni az embereket. Ebből következne az elfogadás, de eddig nem jutunk el.

Hálás vagyok a szenvedélyért, amit ma Plushenko látása és a korcsolya gondolata okozott, bár elvitt a földről és nehéz volt visszatérni. Itt érzem az orromban az illatát. Más is érez ilyet?

Megfelelő bensőséggel világot látni. Úgy járni kelni, hogy elfogulatlan legyél. Hátrahagyni mindent és csak azt látni, ahol épp lépkedsz. Régen kerestem, hogyan tudnám kifejezni jól a világjárás örömét, ez jó, talán a legjobb, hogy bensőséges és tiszta.

Időt szentelni valamire. Akkor érzed meg ezt, amikor percekig némán és gondolatok nélkül figyeled a gyereked, ahogy játszik, vagy alszik. Elmélyülten csodálod. Ez szent és tiszta idő.

Befejeztem az ifjú Werthert. Mondhatom, hogy Márai nevel és tanít engem. Követem az olvasmányait, a Wertherre is tőle kaptam kedvet.

A vége felkavaró és megkapó. Az érzelmek lendületet kapnak. Az értelmetlen öngyilkosság szinte értelmet nyer, elfogadást és feloldozást és egyetlen lehetséges útként látod akkor te is.

Kötődöm a fákhoz, a jól ismert fákhoz, éppúgy, mintha egy családtag lenne. A fák a ház előtt, amiket még együtt ültetett a család szép nagyra nőttek. Együtt élünk velük.

"Ott álltam a hárs alatt, mely egykor, gyermekkoromban, célja és határa volt sétáimnak." mondja Werther. Én ezt érzem a boconádi eperfákkal. A gyermekkori kalandok és tündérmesék színhelye.

A halálos ágyon minden tiszta lesz a múltadban. Nincs sok idő számadásra, úgy képzelem, hogy négy-öt különösen csodálatos emlék és négy-öt olyan vétek, amit nem tudtál magadban feloldozni. Az utolsó pillanat mágikus lehet. Végtelennek tűnő, mindent feledtető, hosszú boldog pillanat. A legtisztább idő.

Nap, mint nap elmegyek Budapest valamennyi hídja mellett. Gyönyörködöm bennük napfelkeltében és naplementében, látom az esti fényekben, hallom a felújítások zajait és csupán egy-kettőről tudom, hogy ki tervezte.

Tervezni egy pompás hidat, amit ezrek használnak naponta és milliók csodálnak meg az évek során, ami formálja és alakítja a város képét és része a történelemnek, ez valami olyan nagyság, amit nem tudok elképzelni, pedig naponta próbálom.

Mit érez egy tervező, aki látja az álmát ilyen hatalmas méretben megvalósulni? Vele van a születésekor, talán még élvezi a gyermekkort, de már nem lesz vele öregségében. Unokájának unokája is csodálni fogja, és büszke lesz majd az ükükük nagyapára a sokadik leszármazott.

És kire legyünk büszkék? Arra, aki tervezte, vagy arra, aki lehetővé tette neki?

A Megyeri híd a legfiatalabb csemete. Megmutatom az arcát annak, aki tervezte.

Benczúr László, Hunyadi Mátyás, Wéber József

"A tervezők munkáját a hazai hidász szakma kiemelkedő tapasztalattal és elismertséggel rendelkező mérnökei, Hunyadi Mátyás és Dr. Kisbán Sándor irányították.

Hunyadi Mátyás pályakezdőként részt vett az Erzsébet híd tervezésében.
Tervezője volt a Bajai hídnak, 3 Sajó-hídnak, az Algyői, Szegedi és M3-Oszvári Tisza-hidaknak. Részese volt számos külföldi híd tervezésének.
Európában az NDK és az egykori Jugoszlávia területén, a Közel-keleten Líbiában, Szíriában és Algériában, illetve a távoli Bangladesh-ben épültek hidak az ő tervezői közreműködésével.

Dr. Kisbán Sándor a doktori értekezését a ferdekábeles hidakból írta.
Fontosabb munkái: Szegedi északi közúti híd, Újvidéki ferdekábeles híd, Tiszapalkonyán a Tisza híd. Autópálya- és völgyhidakat tervezett az M31, M6, és M0 gyorsforgalmi utakra."

Dr. Kisbán Sándor

Reméljük ükükunokáink is fogják látni a Megyeri hidat!

Minél többet olvasol, annál tisztábban tudod megfogalmazni magad, az elvárásaidat, a boldogságodat, az eszméidet, az értékeidet. Megkapod a szavakat a könyvből. Ezért jó olvasni, hogy megértsd ki vagy, mit gondolsz és mit érzel. Érted ezt? Új értelmet nyersz, új fogalmakat és egyszer csak el tudod mondani, amit addig nem tudtál, mert nem volt rá szó.

Erről Audrey jutott eszembe, talán a kiegyensúlyozottsága és a belőle áradó harmónia miatt. És ezeket találtam róla. Bájos igaz?

Vannak emberek, akik sosem tűnnek el az életünkből. Valamikor hozzánk csapódtak és maradnak. Végig kísérnek. Eltelik egy év vagy kettő anélkül, hogy hallanánk rólunk, aztán egyszer csak felbukkannak és megkérdezik mi újság. Mintha csak egy hét telt volna el, amióta nem beszéltünk. Nem vagyunk egymás életének részesei, a mindennapokat nem követjük, de a lényeget tudjuk. És hiányozna ha nem jelentkezne vagy én nem keresném. Miért? Szép kis pókháló, sok dolog van, amit nehéz megmagyarázni logikusan, de még más módon sem lehet kielégítően.

Márai írja a Naplójában: "Nem elég, ha az isten megszólítja az embert. Felelni is kell tudni."

Mi meg sem halljuk ha szól hozzánk, arról nem is beszélve, hogy még egy embernek is nehéz felelni, hát még Istennek.

Mikor a kutya megérkezett hozzánk még nem volt neve. Nehéz valakinek nevet adni. Így csak éltünk egymás mellett, névtelenül és ahogy épp a helyzet kívánta úgy hívtuk, míg végül valaki ki nem mondta a megfelelőt. Mert nem mindegy hogy hívsz valakit, az egész sorsát eldöntheted vele.

Arra gondolok, hogy nem mondhatok fel. Én adófizető vagyok és én most nem dőlhetek ki, mert féltem az országot és az embereket. Jó, hogy nem látok minden egyes állástalan, sorstalan, szegény sorsú embert, nem hiszem, hogy kibírnám. Ma láttam egyet, kedves arcú 50 és 60 közötti férfi. Őszes haja egy picit kócos, vagy szélfútta és elmerülten olvasott. És még csak nem is tud róla, hogy én megláttam és elgondolkodtam rajta.

Shakespeare: Venus és Adonis. Tökéletes minden sora. Venus szexőrült ribanc, Adonis fiatal és bölcsebb, mint Venus. Mégis meghal. Némely dolgot nehéz megmagyarázni logikával vagy bárhogyan.

Minden szent élete tele van kísérletezéssel és hétköznapokkal. Hogyan lesz belőle szent? Kell hozzá egy jó adag lázas álom, egy kevés őrült képzelgés és jó nagy adag hit és makacsság. Mi még? Talán nem árt az sem, ha ámokfutó vagy és nem zárkózol el a magamutogatástól. Nem kérdőjelezem meg a szenteket, épp ellenkezőleg. Van bennük valami igazán csodálatraméltó, valami végzetesen szenvedélyes.

Meggyőződésem, hogy rend kell az életemben. Menetrend, amit lehet követni, ami nem engedi, hogy dolgok elszaladjanak mellettem.

Szabadság éjfélkor. Lord Mountbatten és Gandhi, mindketten a kedvenceim lettek. Annyi mindent kell még elolvasnom, India felfedezésébe épp csak belekezdtem. Gandhi élete elgondolkodtat, furcsa kis ember, óriási méltósággal és buzgalommal. Az ő életében végtelen nagy rend volt. És Máraiéban is.

Olyan apró és lényegtelennek tűnő dolgok tudnak főzésre késztetni, mint az ételnek a neve. Az egész történetben nem a főzés a lényeg, mert az igazából nem érdekel. Ami megfogott és fakanalat adott a kezembe, az a Boeuf Bourguignon és a könyv, amit a Julia&Julie filmben láttam, és aztán az amazonon meg is rendeltem. Az emberek megkapaszkodnak azokba, akik képesek szenvedélyesen csinálni valamit. Hát szenvedélyesen főztem egy egész szombat délután én is, elbódultan kavargattam vajban a gombát, amit eddig semmi pénzért nem ettem volna meg és vertem hosszú percekig a tojást, lassan szórva a cukrot bele, ami már a creme brulee-hez kellett. (A film egy blog alapján készült, a vállakozó szellemű bloggerina, megfőzte az összes receptet a könyvből 365 nap alatt, rátaláltam itt.) Örülök a könyvnek, vastag és jó az illata, szép a papírja.

Az első hetem az iskolában. Biztosan oda leszek a civilizációs óráért és a közjogért. Azt gondolnád a közjognál unalmasabb nem létezik, de nem egy régi kor nemes küldötte előadásában. Ízes, mintha hevesi tájszólással beszélne, és hasonlít az öreg nagybátyámra, akinek óriási füle van. Olyan szenvedéllyel szinte szerelmesen beszélt az alkotmányról, a köztársasági elnök feladatáról, időnként latinul, gyakran teológiai példákat hozva, amire csak Gandhik és Jeanne D'Arc-ok képesek. Látod, megint a szenvedély.

Rozi. Mikor mérges vagyok rá Rozalinda, vagy Rozál, vagy kis Pondró. Időnként Golyszli vagy Pisis Punci

Találkoztam Thibivel a liftben. Többszörös túratárs, körszakállas, mindig mosolygós, ráadásul repülőmérnök, vagy valami ilyesmi. Épp gumicukorért mentem a büfébe (de nem kaptam meggyeset, ezért duna kavics lett belőle). Ritkán beszélünk annak ellenére, hogy egy cégnél dolgozunk, nála az iroda az iroda, itt komolynak kell lenni.

Ennek ellenére most édespofán végighallgatta a liftben, ahogy sok ember feje felett (az ő méretei ezt lehetővé teszik) elcsacsogjam, hogy vettünk kiskutyátakitrozinakhívnakésnagyonszépfehérjegesmedve. Mosolygott a thibis mosollyal (rám mindig így mosolyog, amit én úgy fordítok, hogy jól van kislány te igazán lökött vagy, amúgy kedvellek, mert jól szórakozom rajtad és az apró megnyilvánulásaidon) és csak annyit kérdezett "unatkoztál?" de ne felejtsük a mosolyt, ami rögtön hozzátesz még legalább 4-5 mondatot.

Rövid körkép barátnők terén. Kati azt ígérte, két ünnep között kijön hozzám, megnézni a kutybabát, még azóta sem hívott. Utoljára színházban voltunk együtt, a Hamletet néztük a József Attilában. Vikivel azt beszéltük meg, hogy két ünnep között moziba megyünk, azóta sem keresett. Nem túl jó az egyenleg. Nem, nem nincsenek elvárásaim, mármint túlzóak. Színházba én vittem Katit, Vikit én invitáltam utoljára moziba, csak lemondta és ekkor beszéltük meg, hogy inkább két ünnep között.

Olvastam egy jó könyvet. Az antikváriumban, ahol már heti vendég vagyok, véletlenül találtam rá, a címe tetszett meg, Asszonyok útja, André Maurois. Számomra ismeretlen volt az író eddig a pillanatig, de a könyvet egy este és egy reggel alatt olvastam el, ami igen vonzóvá tette a szememben, így rendeltem még néhány könyvet tőle. Megjegyzem, a könyv olvasása egy isteni boeuf bourguignon és creme brulee elkészítése után következett. Tudni kell, hogy nem vagyok konyhatündér, illetve roppant tehetséges vagyok ebben is (ezt én magam látom a mozdulatataimon és a határozottságomon, nem beszélve a csodás eredményről, de mások is akik látnak méltatják a profizmusomat), ennek ellenére bátorságom határtalan és nem hiábavaló.

Thibire visszatérve, ő is része a nepáli expedíciónak.

Sok jó van abban, ha az ember kiskutyát vesz magának. A sok pisitől, illetve annak felmosásától tiszta lesz a lakás. Nem fázol fel, mert ha nincs rajtad zokni a lábad apró tűhegyes fogak martalékává válik. Rászoksz a főzésre, mert a kutya nem ehet szart. Büszkén sürgölődsz a konyhában, míg a pici kis görcs ájhatatosan bámul, rád emelve mocskos kis pofáját és ártatlanul, szívethasogatva pillog, néha összeráncolva homlokát bánatosnak tűnően, amitől azonnal beindulnak az ölelő és kényeztető reflexek. Fintorgás nélkül képes vagy büdös kutyagumit markolászni és lazán az öledbe veszed gondolkodás nélkül az előbb a saját pisijébe huppant babakutyát. Csupa-csupa előny. Hát így telnek vidáman a napok.

És Rozi lassan akkora lesz, hogy fel tud ugrani a kanapéra. Addig is a babzsákomat bitorolja.

Elfogyott a gumicukor. Pedig most nagyon, igazán arra vágytam. Meggyesre.

Szutykos az idő, ennek ellenére kimerészkedem, csipkedi az arcom a levegő, friss leszek tőle. A feladat mára, amit nem halogathatok, felkészíteni a levendulákat a téli álomra. Kapcsolat van köztünk, észrevétlen is beszélek hozzájuk gondolatokkal. Biztos vagyok benne, hogy a szomszéd komplett hülyének tart, amiért ennyit foglalkozom velük. Szinte teljesen biztos, hogy a ronda szakállas szomszéd kukkol az ablakon. Nem tudom és nem is akarom figyelembe venni mit gondolhat a szomszéd. Metszegetem addig őket, már mint a levendulákat, amíg szép kis gomba fejük nem lesz.

Vizsgálat alá veszem a hitem. Lássuk csak: hiszek a madarakban, hiszek a hegyekben, az apró kölyökállatokban és a felnőttben is. Erős a hitem a virágban, Michelangelo-ban, hiszem a kreativitást és az ölelést. Jaj de mennyire szeretem is ezt. De jó, ne térjünk el a tárgytól. Hiszem, hogy van igazságos küzdelem, hát nem is tudom, ez majdnem nyálas, de folytatom. A magasztos a tiszteletreméltó, ezt is hiszem, és hogy van valami belül, aminek ki kell teljesednie. Hiszek Marks-ban és Spencer-ben és Gandhiban, hiszem, hogy a teknős nem véletlenül él olyan sokáig, mert a megfontoltság jó és kapkodni kár. Hiszek a mérsékletességben, gyűlölöm a habzsolást, és akarom a szépet, mert az maga az erő és a vigasz. Végül hiszek a kizárásos szeretetben és a megtalált boldogságban.

Roppant ideges leszek mindig, mikor csuklani kezdek. Befogom az orrom, nyújtózkodom, összegömbölyödöm, és nem múlik. Ez általában azokon a napokon történik velem, mármint a csuklás, mikor dermesztően utálatos vagyok.

Ahogy képes vagyok embereket eldobálni magamtól, az olykor megriaszt. De néha eltölt a büszkeség, nem fogok akarattal kötődni, ha nem megy. És néha megmagyarázhatatlanul kötődöm olyanokhoz, akiktől el kellene szakadnom.

És nem múlik ez a fránya csuklás.

Tudod én rengeteg pénzt költök el. A én viszonylataimban rengeteg. Sokáig boldoggá tett, most az kezdem élvezni, ha meg tudok spórolni valamennyit.

- Sir Edmond, szia - szólok bele a telefonba, - bocs, csuklom. Szóval mi lenne, ha elutaznánk valahova, úgy értem nem kettesben, jönne egy haverom, Csibe, őt még nem ismered, jönnél Te, én és azért, hogy jó legyen a szoba elosztás kellene még egy ember.

- Aha, aha, aha, mennyi időre?

- Hogy te milyen kukacoskodó vagy! - sipít a hangom hisz még mindig csuklom, ez lehet, hogy már így is marad egész életemben - azt kell mondani, egy igazi felfedezőnek,hogy induljunk, akárhová is

Hiányzik a szerelem.

Beültünk a régi mercibe és elmentünk a hegyek közé. Útközben azon gondolkodtam, hogy milyen természetes volt régen, nagyon régen, hogy a magyar ember beszél olaszul, franciául, németül, esetleg angolul és ezt én annyira kívánatosnak tartanám most is. Otthonosan mozogni Rómában, Milánóban, Firenzében, Párizsban és Bécsben. Szentimentális lehetek, ezt Vilma mindig az orrom alá dörgöli, de ettől ez még így van.

Az a bizonyos szívfájdalom még nem nagyon csillapodik. Hasztalan keringek körbe-körbe. Ezért indultam el, csütörtökön este.

Csibe, a vámpír az anyósülésen pöffeszkedik. Utoljára az LGT búcsúkoncerten voltunk így együtt, kettesben. Akkor a nyakában ülve énekeltem, mert máshogy nem láttam semmit. Azért vámpír, mert magas, vékony és elviselhetetlen bajusza van. És azért Csibe, mert engem mindig Kiscsibémnek hív, így én elneveztem őt Csibének.

Mesélek neki Sir Edmondról. Gyanakodva figyel és nem érti mit akarok én voltaképpen felfedezni. Földhözragadt vagy, mondom neki. Kiscsibém, te miért ficánkolsz folyton? kérdezi fájdalmasan torkonszorító módon. Nyughass- mondom én és ebben meg is állapodunk.

Apropó, még nem mutatkoztam be. A nevem Putti, na persze ez csak a becenevem, a bátyám nevezett el így. A bátyám, aki újszülöttként ki akart dobni a kukába, aki mindig lekussolt és, aki 18 évesen mutatta ki halványan, hogy van közünk egymáshoz. A név, úgy hozzám nőtt, hogy az általános iskolában, a gimnáziumban és az egyetemen is így hívtak. Ahogy felnőttem (ez csak mostanában történt meg, ha egyáltalán megtörtént) ez kezdett kellemetlen lenni, kiváltképp a munkahelyen, mert szépen lassan oda is becsorgott. Műanyag csöveket hegesztek, tudom, tudom, ez furcsa egy lánytól, de valamiért mindig volt bennem egy dac a férfiak világával szemben. És el kell mondanom, hogy nagyon jól hegesztek műanyag csövet. A tanfolyamon, ahova a cég elküldött, hogy megtanuljam a szakmát, csak férfiak voltak, igazi szakik. Nem tudom leírni a döbbenetet, ahogy betipegtem a terembe és kedvesen rájuk köszöntem.

Egy szép panzióba megyünk, elzárkózom attól, hogy a horkolós vámpírral egy szobában aludjak. A nagy ágyban szétterülve a hűvös lepedőn azt remélem jól alszom majd. A remény elszállt. Kora hajnalban ébredek.

Volt egy borzalmas álmom, arról, hogy nem elégedtem meg azzal, amim van. Szembecsapott a sors, fájdalmas tükröt tartott elém, szorosan az arcomba és nem tetszett, amit láttam. Nem helyes, amit teszek, sugallta a kép és én szenvedtem, fenemód fájt. Nem tudok nem gondolni erre az álmomra, mert annyira én vagyok, amit láttam, az az én, akit mindig is ismertem és nem annyira kedveltem, és a súly, amit cipelek, az örök elégedetlenség súlya, mindig is terhes volt, mindig is harcossá nevelt, már jó ideje nem okozott szívszorongást, de most megint, ebben az álmomban. Elveszítettem valakit, észrevétlenül és tán picit még akarva is, ami már sokszor megtörtént, de eddig mindig volt egy újabb kapaszkodó, egy remény, egy új valaki, mindegy ki, aki tompította a veszteség fájdalmát, erősítette a pótolhatóság illúzióját. Ezúttal nem volt remény. Ültem a fájdalomtól magamba roskadva, úgy éreztem egyedül maradtam, nincs már senki, és nem is lesz soha ezen a földön, aki hozzám tartozna, engem akarna. Vonyítottam a fájdalomtól, könnyek nélkül, eltorzult arccal. Azt is éreztem, hogy ezt a fájdalmat már nem enyhítik a könnyek, csak a halál. Minden, ami szép volt bennem magamra hagyott, ott maradtam üresen, lélektelenül és csak halni akartam. Mindez azért, mert mindig mást akartam, mint ami van. Vigasztalhatatlanul ébredek fel és nem tudok semmilyen okoskodással enyhíteni a büntetésen, súlyosabb a vétkem, mint hittem. Itt lapul bennem is a gonosz, ami az alkalmas pillanatot várja, hogy, amikor gyengévé válok, elődugja ocsmány pofáját, mosolyog és döf egyet. Váratlanul, kiszámíthatatlanul és mikor kitombolta magát, romot hagy maga után. Romot, amiből aztán hosszú idő munkájával újabb várat építhetek, egyre erősebbet, egyre szebbet, és ahogy gyakorlottá válok az építési idő rövidül. Maga az építőanyag is egyre megbízhatóbb, jobb minőségű és időt állóbb.

Mivel a hegyek között vagyunk, a lelkem hamar visszatalál, gyors munkába kezd és újra áll a vár. A fehér holdbéli táj igazi vigasz, és miközben lépegetek a szikla ösvényen azon gondolkodom, hogy lehet-e szeretni a hegyet, és a patakot. Mindkettő szépséges és simogató mindaddig, amíg jó a kedélye, de veszedelmes és gyilkos szándékú, ha rossz kedvében van. De mivel az érzelmi töltet igen csak távol áll ettől a két természeti szépségtől, így megállapítottam, hogy csupán csodálhatom őket. De ez éppen elég.

Vilma egy álomszerű lény. Néha úgy érzem áttetsző. Könnyű mint a pillangó, szellős, finom és érzékeny. Amióta tudom, hogy ki vagyok én, azóta azt is tudom ki Vilma, négy éves korom óta ismerem. Hosszú szőke haja angyali arcot keretez. Mindenki szereti. Aki csak találkozik vele azonnal beleszeret első pillantásra, nemtől függetlenül. Olyan szelíd, mint egy tavaszi virág.

Az élete is különleges. Ha nem ismerném őt azt mondanám kalandos, de rá a kalandozás egyáltalán nem jellemző. A férje erdész, egy gyermekük van.

A szülés sem volt mindennapi, bár ez neki fel sem tűnik. Még ma is emlékszem milyen élvezettel hordozta az életet magában, boldogan mutogatva gömbölyödő pocakját, amit szeretett szabadon hagyni, nem bánta, hogy látják terebélyesedő testét. Sosem láttam még azt, hogy valaki ennyire áhítatosan büszke arra, hogy életet hordoz, ami szemlátomást növekedett napról napra. Néha elképzelte, hogy túlfeszül a bőr és szétszakad, csodálta, hogy mennyit bír el a teste.
Egy reggel megszülte őt, Lalát. Kint az erdészházban. Gyönyörűen sütött a nap, csak tengett - lengett ébredés után, aztán hirtelen felkerekedett és elindult az erdőbe. Gyakran tette ezt hasonlóan szép, napsütötte reggelen, lassan sétált, megpihenve egy- egy fánál, megcsodálta a terebélyesebbeket, dudorászva nézegette szép zöld leveleit, magasba nyúló ágait, és csodálta az átszűrődő nap arany füstjét, ahogy megpihent a puha, húsos zöld lombon. Szerette a fákat, beszélt hozzájuk, bátorította őket, hogy szépek és hogy nőjenek még magasabbra fel, egyre fel. Lehuppant az ösvény melletti farakásra, elmélázva szemlélte a bogarak sürgő-forgó világát és hirtelen lustának érezte magát. Behunyta a szemét, madárhangokat azonosított, mikor meghallotta a fülemülét érezte, hogy menni kell. Persze tudhatta volna előre, hogy éppen a fülemüle fogja előcsalogatni, de ezen akkor nem ért rá merengeni, sietnie kellett. A fülemüle az ő kabalamadara, élete fontos fordulópontjainál mindig megjelent. Utoljára, mikor teherbeesett, kora hajnalban az ablak alatti fán üldögélt és magányosan énekelt, szinte üzent, hogy itt ma benned új élet fogant, mostantól ketten vagytok, már nem csak magadra vigyázol, hát légy óvatos. A szerelembe fürdött, nem igen foglalkozott azzal, hogy egy cserfes madár magyaráz az ablaka alatt, csak mikor sehogy sem tudta feledni azt az éjszakát, mert élete legcsodálatosabbja volt, akkor vette észre, hogy ott az emlékeibe furakodva trilláz különösen lágy dallamos hangon, sokszínűen, mintha egy szerelmi történetet mesélne az Ezeregyéjszaka meséiből.

A világon nem sok erdészház benne a borostás erdésszel büszkélkedhet azzal, hogy tanúja lehet egy gyermek születésének. Ott az erdő közepén megszülte első fiát. A nap bekanyarítva sugarait az ablakon végig pásztázta az újszülöttet. Elérve feje búbját, összeborzolta pelyhes haját, ami vakítóan fényesen aranyszínűen ragyogott fel. Utoljára mesében olvasott ilyenről, nézte az erdész megrökönyödött arcát, de valahogy ő tudta, hogy ez így van jól. Mosolygott és karjába vette az aranyhajú porontyot, magához szorította és csak ennyit motyogott: - hát végre itt vagy édes aranyhajú huligán.

Ő Vilma. Azt hihetnénk, hogy nem erre a világra született, de valójában nagyon is. Épp a szelídsége az, ami olyan jól passzol ide, mindent legyőz vele, bár nem ez a célja. A én vadóc természetemet kevés ember viselné el sérülések nélkül, talán ő az egyetlen. Igen, persze, vannak hibái is, de ez most kit érdekel.

Úgy egy órája ülünk a sarki kávézóban. Az első nyárias napsugarak mindig boldoggá tesznek. Hátradőlök a székben és alig hallom mit mond Edmond, ha jól emlékszem egyáltalán a nevére. Sokat beszél, nekem túl sok, ha valaki levegővétel nélkül képes végtelen monológokat mesélni és közben még azt is hiszi, hogy érdekes, sőt mi több teljesen természetesnek veszi, hogy a tisztelt hallgatósága tátott szájjal csüng minden egyes kiejtett szaván. Na de ennyi kiejtett szó nincs egy teljes napilapban, amit itt most hallottam az elmúlt egy órában. Eszembe jutott a neve, Csepeti Edmond, nem baj, csak hadd beszéljen én addig elgondolkodom, hogy mit is vegyek Vilmának születésnapjára.

Nem megy, folyton hallom amit mond és roppantul fárasztó ennyit figyelni. És ez a kigombolt ing, ahogy kandikál belőle a vaskos fekete szőr. Különben az ing tetszik, színes csíkos, szeretem, ha egy férfi mer ilyen dolgokat hordani. Az olaszos macho kinézet ellentétben áll a lusta és unalmas jellemmel, ami kiül bágyadt arcára, de a fürge apró szeme nem illik a képbe. Mintha belül egy izgalmas élet lapulna, csak nem tud a felszínre törni, leplezi a sok beszéddel. Most volt 40 éves, ahhoz képest kissé naiv felfogása van az életről.

Alig egy órája ismerem, a kedvenc kávézómban beszéltük meg a találkát, jelentkezett a hirdetésemre. Mivel a telefonban kellemes volt a hangja és folyton nevetett, ezért úgy ítéltem meg nincs mitől félnem. Azért Vilma itt ül a szomszéd asztalnál, biztos, ami biztos.

A további megfigyeléseim Mr. Edmond-ról összességében kedvezőek. Mindvégig udvarias volt és gondoskodó, mint egy nemesi família rossz helyre nőtt sarja. Aztán később megtudtam, hogy valóban arisztokrata vér csörgedezik az ereiben. Talán túl jól nevelt, még magával szemben is az a túlzó elővigyázat, mintha a diszkréciója mely oly bizalomgerjesztő és szimpatikus, még saját magával szemben is korlátokat emelne. A pincérrel olykor ironikus volt. Próbáltam menteni a helyzetet, hiszen én még biztosan jövök ide, és különben is szokásom menteni a helyzetet, mivel nehezen viselem a harmóniamentes állapotot. Ami tökéletes benne a külseje, ami egy cseppet sem vonzó. Látható az arcán egy cseppnyi megvetés, meg nem értettség, az elnyomott vagy fel nem fedezett művész esetleg zseni, - ezt ilyen rövid idő alatt még nem tudtam eldönteni - sértettsége. Végeredményben akár még jó is lehetne felfedezőtársnak.

Elbúcsúzunk, össze-vissza topog közben és zavartan nevet, elnyomja a cigarettát és kacsás járással távozik. Vilmának nem tetszik, ami nem baj, mert nem neki kell felfedezőtárs.

Valami őrültségen töröm a fejem. Ami minden tekintetben más, mint amit és ahogy mostanáig tettem. Most veszem csak észre, hogy mindig milyen egyformán gondolkodom, hogy milyen nehéz újba fogni, nem nagy dolgokra gondolok, hanem apróságokra. Hogy például mindig az Auchen-be megyek vásárolni, mert útba esik, mert minden van, sosem jutott eddig eszembe, hogy a faluban a kis boltba vegyem meg azt, ami szükséges. Hát most megtettem. Az új fonott kosarammal elindultam a nagy felfedezőútra, mindig azt mondják, hogy nem kell messze menni otthonról, hogy az ember új dolgokat találjon. Rögtön a sarkon megállít egy növőfélben lévő junior, vörös és loboncos, a mozgása még esetlen, pajkos. Összeismerkedünk, bedugom a kezem a kerítésen és megsimogatom a nyakát. Aztán követ végig a kerítés mentén. Szívom a friss szombat reggeli levegőt, és már érzem, hogy ezt a reggeli vásárlást befogadom a szeánszok közé. Ilyen szűk helyen már régen vásároltam, de ez pont jó. Galgamácsai kenyér, tej, vaj, van jó minőségű gyümölcs és zöldség is. A pénztáros, aki minden betérőt ismerősként köszönt, alig néz rám, még kívülálló vagyok. Új érzésekkel bandukolok hazafelé a kosárral a karomon. Nem tudom, hogy mások hogyan tartják ezt a recsegő fonottmányt, a kezükben fogják vagy karon megtámasztva, mindenféleképpen kényelmetlen, de a lényeg, hogy a látvány szerintem nem rossz. Igyekszem természetesen mozogni.

A másik kis bolt előtt, ami inkább pékség, de mindenfélét árulnak a pékárú mellett, egy újabb mosolyt kapok. Még a múltkori könyvesboltos emlékem is intenzíven él, de sosem baj, ha van utánpótlás szép romantikus pillanatokból, ezek mögé lehet gondolni egy egész életet szépen kiszínezve annak rendje és módja szerint.

Végül egy újabb simogatás a sarkon és már otthon is vagyok. Alig költöttem. Még a végén a költségérzékenységem is elfogadható lesz.

Mennék felfedezőútra. De kivel menjek? Milyen hülyeség, amíg lett volna kivel, addig nem vágytam rá, vagy inkább nem jutott eszembe, elvette az időmet a hülye epekedés, aggódás, féltékenykedés és hát igen a ruházkodás, megtetézve egy jó nagy adag megfelelési kényszerrel. Most meg itt az idő, azt csinálhatok, amit akarok, istenem szabad vagyok, hát hadd repüljek. De hová?

Elmennék egy helytörténeti múzeumba vagy egy idegen templomba, az ittenibe nem merek elmenni. Vagy egy kis városi múzeumba, esetleg levéltárba vagy képtárba.

"Kalandra fel" jeligére feladok egy hirdetést. "Kedves és szokatlan, néha tüskés és goromba, barna rövid hajú lány (ez számít egyáltalán?) keres útitársat egyelőre ismeretlen úti célra. Bubujka" A Bubujka egy virágnak a neve, szerintem édes és bolondos.

Fogalmam sincs jelentkezik-e bárki és ha igen, akkor mit kezdek vele. És ha szatír vagy sorozatgyilkos? Mint a Copycat-be, amiben Sigourney Weaver és Holly Hunter játszik, vagy százszor láttam, imádom, ahogy a főhős pszichológus nő bent ül a hatalmas lakásában, és körbeveszi magát a számítógépekkel, nem mozdul ki, mert pánikbeteg és kezében whiskyvel flangál mindig.

Talán mégis inkább egyedül indulok el.

Fel-alá futkostam, mint ahogy egy megkergült madár repdes, akinek kitépték a szívét és még utolsó erejével, ameddig csak lehet, szív nélkül is akar élni. Így is éreztem, hogy kitépték a szívem. Nincs rá balzsam, amit lágyan elkenve a fájó seben enyhet adna. Az őrület játszik velem, az agyam kutatja a megoldást, de a szív fájdalmára nincs kézzelfogható, megvalósítható, végrehajtható kezelés.

Nem eszem, lázasan olvasok, egyik könyvet a másik után, az agyam még mindig nem adja fel, csak kutat és keres, ez a feladata, és teljesen értetlenül áll a tehetetlen érzelmekkel szemben. Minden áron meg akarja oldani, minden áron meg akar menteni engem.

Az áruházba is könyvért megyek, álomkórosan veszem kézbe egyiket a másik után. Ha valaha hittem is volna, hogy így tud fájni, akkor is azt gondoltam volna, ez nem gond, én megoldom, mert erős vagyok. És most itt állok és csak azt érzem, hogy fáj és gyenge vagyok. Összetörtek. A kezemben a választott könyvvel sorban állok a kasszánál. A bejáratot figyelem, ahogy sietve jönnek-mennek az emberek. A bánatom képessé tesz, hogy közelebb érezzem magamhoz őket, hogy esdeklő pillantással valamiféle részvétet csikarjak ki belőlük, hogy osztozzanak velem abban a szomorúságban vagy inkább feloldhatatlanságban, amit érzek.

Egyetlen ember, egy férfi szemében találok együttérzést, sőt sokkal többet. Ez maga a vigasz és a szerelem, egyetlen pillanat alatt. A bejárat mellett áll. Valakire várhat. Nem tudom levenni a szemem róla, olyan melegséget áraszt felém, és a következő pillanatban rám mosolyog.

Kifizetem a könyvet és bódultan indulok a kijárat felé. Ahogy elmegyek mellette érzem, hogy követ a tekintetével, mikor visszanézek engem néz. Kihúzom magam és olyan szépnek érzem magam, mint még soha.

Így kezdődött.

Szépül a testem. Lassan olyanná formálódik, amilyennek mindig is szerettem. Büszkeséggel tölt el a fizikai állóképességem. Azt gondolod ezek nem fontosak? Én sem hittem, hogy ilyen sokat ad a napi jóérzéshez. Csak most jövök rá szépen lassan. És még egy csomó mindenre. Arra is többek között, hogy mi hiányzott belőlem ahhoz, hogy sikereim legyenek a korcsolyában. Ma már tudom, hogy csinálnám. Olyan szép az élsportolók arca, észrevetted már? Ez a fajta elmélyülés, ha tenném, ezért imádkoznék minden nap. Ha csak egy percre is, de átélhessem.

...aztán rájött, hogy szüksége van egy imára, egy reggeli szeánszra, egy közvetlen összeköttetésre a lelkével. Egy intuícióra a naphoz, inspirációra, ami kitart a nap végéig.

Sétáltak az óvárosban. A jégen már csúszkáltak páran, vágyakozva nézte őket. Jó kedve lett, szereti ezt a látványt. Óriási jég, kevés ember. Látja magát köztük. Lábában az ismerős mozdulatok élni szeretnének. Hideg van, ugrándozva megy tovább.

Szól a zene a jég mellett. Este 10 óra van és táncolnak. Nem a jégen, mellette. -12 fok. Párosával összekapaszkodva, fiatal lányok, férfiak és nők, öregek és fiatalok.

Elképedve bámulja őket. Egyszerre szép, szinte borsózik a háta és közben szokatlan. Elérzékenyül, ilyet még soha nem látott.

Szélen egy öreg férfit pillant meg. Mintha jégtánc mozdulatokat gyakorolna, a szárazon.

Felismeri a tangó mozdulatait. Tökéletes a tartása, a környezetéről egyáltalán nem vesz tudomást, elmerült. Hiába szól mambó ez egy cseppet sem zavarja, folytatja az előre betanult koreográfiát. Feszesen forog, elegáns, mintha a legelőkelőbb bálban lenne, hercegek és grófok között. A zene eltorzultan sikít a magnóból, ez éppen illik a képhez, mintha egy régi lemezjátszó lenne. És nézi az arcát, ami olyan szépen koncentrál, épp valahol máshol járhat, a paradicsom kellős közepében.

Épp csak a szépségről akartam gondolkodni, mert ami szép az igaz.

Nekem hiányzik az ilyenfajta közösség.

Két évvel ezelőtti levél. Most találtam rá, és megint a sors apró morzsái, a levél eszembe juttatja, hogy holnap jubileum van.

Eddig nem hittem az évfordulókban, nehezen értettem az ünnepek lényegét is, most már hiszek bennük. Tudod mit mond erre Thomas Mann? "Szerintem helyes, hogy megüljük idefenn az ünnepeket, ahogy következnek, és a szokásos módon jelöljük a szakaszokat, mármint a bevágásokat, nehogy tagolatlan egyformasággá váljék az egész, az mégiscsak furcsa lenne."

A Varázshegy érzékletes időleírás. Nem telik el úgy hónap, hogy ne jutna eszembe, az időről pedig szinte mindig. Ha siet a nap, vagy ha éppen lelassul, ha tartalma van, vagy fájdalmasan üres.

Igyekszem tartalommal megtölteni a napokat. Hogy este azt mondhassam, gazdag volt. Nem akarok a halálomig várni azzal, hogy észrevegyem nem volt benne értelem, vagy ami még fájdalmasabb felismerés lehet, fölösleges volt az egész.

Erről eszembe jut Szent Ferenc egyik jelszava: Exitio de saecuto - kivándorolni a századból. Idegennek és vándornak lenni a földön. Megélni és megismerni de nem beleragadni.